[2009.10.27. 10:26]

– Mi a véleménye az elmúlt 20 év budapesti építkezéseiről?

– Elképesztőnek tartom, és szomorúan szemlélem. A magyar építészetet rossznak tartom, úgy ahogy van. Amit Budapesten művelnek az építészek, az szégyen. Mert a külföldiek csinálhatnak, amit akarnak, de a magyar építészek is idegenek saját hazájukban. Egy olyan országról beszélünk, ahová Lechner Ödön kedvéért jönnek ide külföldiek, hogy megcsodálhassák a mester egy-egy épületét. Három remekműhöz mindig elviszem őket: az Iparművészeti Múzeumhoz, a Földtani Intézethez és a Postatakarékhoz. A Földtani Intézet épülete egy csoda, amit legalább ezerforintos belépő ellenében kellene mutogatni. Az a csodálatos színes tető mindenkit meghat. A témához tartozik, hogy én csináltam az egyetlen filmet Lechner Ödönről. Egyébként halála is jelképes, mert abban az évben tört ki az első világháború.

– Lechner Ödön és Kós Károly a mi örökségünk, de hogyan lehet azokat az értékeket adaptálni a mai építészetre? Hogy lehetne ismét világszínvonalút alkotni?

– Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen lehetőségei vannak a magyar építészetnek, hogy a világ élvonalába kerüljön. Maradjunk Lechnernél! Az ő építészetében a kerámiahasználat meghatározó. Ha a magyar szakemberek ma ismét használnák ezt az anyagot, akkor még ebben a mélypontban is csillogó színes építészet teremthető. Elég csak elmenni Kiskunfélegyházára vagy Kecskemétre, ahol a városházát a korabeli kritika "cigánycsászár palotájának" minősítette. A mi dolgunk, hogy a mai kor felfogásában valami hasonlóan szépet és színeset alkossunk, és ebből a magyar szürkéből kitörjünk.

– Sokan mondják, hogy hozzánk csak a másodvonalbeli nyugati építészek jutnak el. Talán még Erick van Egeraatot tartják viszonylag sokra.

– Ha Egereaat a Dózsa György úti irodaház falára a magyarok által már nem használt színes kerámiát tette volna fel – még akkor is, ha azok a falak tagozat nélküliek és egy síkkal lefedhetőek – , akkor világhírűt alkotott volna. De hát nem látott ilyen megoldást, Lechnert meg nem tanulmányozta.

– De erre meg azt mondják, hogy giccses.

– Lehet ezt is mondani. De amit a giccses helyett ma építenek, arra én azt mondom, hogy ocsmány. Sem a lelkemet, sem a szívemet nem örvendezteti meg. A szememnek pedig mostanában semmilyen hasznát nem veszem. Mert azokat az épületeket, amiket kortársak terveznek, látni se akarom.



– Lehet egyáltalán objektíven megítélni egy épületet? Vannak persze művészettörténészek, de mégis van-e fogódzó ez átlagember számára?

– Én egy épületre csak mint az utca embere nézek. Nem mint építészmérnök, mert az másfajta megközelítést igényel. Mert akkor egy nyugodt, higgadt, napokig érlelt mondatokból összeálló kritikát kellene megfogalmaznom. Most valójában az indulat beszél belőlem. De ebben van az igazság, nem sminkelem a mondanivalómat. Nem akarok tetszeni senkinek. Az építészetben is csak az érdekel, ahol a történelem a maga igazságaival – és nem a torzításaival – megmutatkozik valamilyen módon. Az épületeim közül is azokat zártam a szívembe, amelyek így vagy úgy a történelemhez kapcsolódnak.

– Nem luxus ez a mai világban?

– Én nem a pénzért dolgozom.

– Ezt azért kérdezem, mert vagy pénzhiány miatt, vagy mert spórolnak, olcsó épületek tömegeit húzzák fel Budapesten.

– Elég szomorú, hogy az emberek elfogadják. Akkor vagyok tisztességes, ha valamennyire megismerem az adott ország történelmét, művészetét, népművészetét, és azzal a kultúrkörrel harmonizáló épületeket tervezek.

– Felhúznak egy irodaházat. Külföldi a cég, külföldi az építész, külföldi a tőke. Ők sok esetben lesajnálják az országot. Magyarul „tesznek” az országra.

– Szerintem igazuk van, hogy „tesznek” Magyarországra. Mert egy ilyen felfogású ország nem is érdemel mást. Mert nincs becsülete a külföldi előtt. Pedig nekik nyilván az az érdekes, hogy te ki vagy valójában. Azzal igazolhatod az országod, amit mutatni tudsz.

– Budapesten miért nem jelenik meg a magyar organikus építészet?

– Egy momentummal tudom megvilágítani, hogy miért gyűlölik egyesek Makovecz Imre építészetét. A sevillai világkiállításra a pavilont Makovecz tervezte. Túlságosan kevesen ismerik itthon, pedig ünnepelni kellett volna azt az épületet, amely a történelmi Magyarországot fejezi ki. Kiment az eseményre az egyik fővárosi nagyember, a nevét nem említem, mert nem akarom, hogy híres legyen. Azt mondta az épületre pillantva, hogy ez az az építészet, amit nem szeretek.

– Komoly szakmai érv.

– Nem tartom bajnak, hogy nem szereti. Nyilván a várost sem szereti. Meg lehet nézni a várost, hogy a szeretete hogyan nyilvánul meg.

– Ott van például a belvárosi zsidónegyed, ahol erősen kétséges értékű házakat húznak fel. Valahogy nem lehetne a régi városszövetbe illeszteni az új épületeket?

– A lehetőség megvan. Csak nagy pazarlás az, ha harmadik nekifutásra ugorjuk át a lécet, és nem az elsőre vagy másodikra. Egy ilyen kis országban ez nagy luxus.

– Mely magyar építészek nevét említené meg, akiket ön nagyra értékel?

– Bekerültem a Prima Primissima kuratóriumába, ezért a december 4-én átadandó díjra jelölhetek én is. Egyikük Zalaváry Lajos, aki 1963-ban megtervezte a jászberényi fürdő épületét. A másik Skardelli György, aki az új budapesti sportarénát tervezte. Ez a létesítmény úgy néz ki, mint egy óriási csészealj, első osztályú, nagyvonalú épület. A harmadik jelöltem kevésbé ismert: Jankovich Tibor az ország egyik legjobb gyógyfürdő-építésze, aki nemrég az egerszalóki fürdőt tervezte. Tavaly Kévés György építészt is én javasoltam a díjra.

– És külföldiek közül ki a favorit?

– Renzo Piano. Ő tervezte Új-Kaledóniában – egy csendes-óceániai szigetcsoporton – a kanak bennszülöttek népművészetét bemutató óriási múzeumszerű komplexumot. Ezzel a munkával egy időben fejeztem be Ópusztaszeren a jurtafalunak elnevezett épületcsoportot. Ő ugyanabban az évben született, mint én. Ő egy sztárépítész, én pedig senki vagyok.

– Ezt azért nem mondanám.

– Néhányan ismernek, de nem lettem sztár, mert akkor nem ilyen kis dolgokat csinálnék.

– Most éppen min dolgozik?

– Az életrajzomat írom. Nem szeretném, ha hazudnának rólam. Mert ha a történelemírásban hazudnak, akkor az építészettörténelemben is hazudhatnak. Kivéve Dr. Bonta János művei: A magyar építészet egy kortárs szemével 1945–1960 és Modern építészet 1911-2000 c. kötetek. Meg is köszöntem neki, hogy nem félt tőlem, bátorkodott velem is foglalkozni. Az 1975-ben épített, orfűi Forrásházat ecsetelte, amelyet 2005-ben műemléki védettségben részesítettek. De ezt a világ építészete is számon tartja. Charles Jenks is szerepelteti a posztmodern művészetről szóló könyvében. A posztmodern kategóriájába mindent be lehet gyömöszölni. Esetemben ez nem igaz, mert nem különleges szándék vezérelt, csupán odafigyeltem Lechner Ödön jelmondatára. Széchenyit plagizálva azt mondta: magyar formanyelv nem volt, hanem lesz.